A kegyelem, az elfogadás,
és a szabadság fogalma
számomra megfoghatatlan,
akár a hold sötétebbik oldala.
Ha Isten megtalált
és megmentett,
akkor miért érzem magam
úgy, mint aki elveszett?
Tökéletes terv
és reményteljes jövő?!
Nem értem és nem látom,
hogy mit tervezett számomra Ő!
Úgy érzem, már nem bírom,
és beadom a kulcsot!
Egyszerűen nem találom,
hiába van a zárban a kulcs ott!
Elvileg Isten keresett,
és talált meg engen,
pedig én Őt nem kerestem,
és nem érdekelt: hol lelem!
Akkor most mi ez,
miért vagyok elhagyatva,
úgy érzem, Istentől távol,
magamra maradva?
Nyilván bűneim választanak el
az uraknak Urától.
Szívemben harag és keserűség,
ami egyszerűen nem múlik magától!
Úgy vagyok vele,
hogy elegem van a létből.
Ha ilyen gáz az életem,
inkább legyen vége egyből!
Ha olyan egyszerű az üdv útja,
akkor miért oly bonyolult mégis?
Másokban látom Isten keze munkáját,
de miért nem tapasztalom én is?
Hogy van-e egyáltalán hitem?
Nagyon jó a kérdés!
Napról napra haldokolva élni:
nyomorult egy érzés!
Ha tényleg újjászülettem,
és Krisztus él bennem,
akkor miért nem tűnik
nyomorúságom, -félelmem?
Próbálhatok "szuper hívőt" játszani,
ha egyszer nem vagyok az.
Az embereket átverhetem ezzel,
de Isten tudja, hogy ez csak máz, -nem igaz.
Én Istenem, azt kérdezem,
meddig tart még ez az állapot?
Úgy érzem, úgy kezelnek,
mint egy nyomorult állatot!
Elegem van az elvárásokból,
legyen már vége!
Hulljanak le a láncok,
és legyek igazán szabad végre!
Ebben a versben megpróbáltam a lehető leg őszintébben vázolni a bennem dúló harcot -és kétségeket. Nem igaz az, hogy a hívők élete fenékig tejfel, és mindig minden csupa jó, és nem környékezik meg őket soha a kísértések -és a kételyek (-engem legalábbis rendszerint megtalálnak). Nagyon is igaz, hogy tulajdonképpan nem test és vér ellen kell küzdenünk, hanem szellemi erők- és hatalmasságok ellen, ez pedig egyértelműen csak Istennel lehetséges.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése